Melk – egészen közelről
2008 szeptember 20. | Szerző: panyopanni
Melk. Először A rózsa neve c. regényből készült filmet nézve hallottam róla. Vilmos testvér Adso-ja Melkből való volt. Melki Adso. /Christian Slater alakította, nekem nagyon tetszett úgy, ahogy volt! Hogy ne is említsem Sean Connery-t, mint Vilmost!!! És azokat a válogatott, félelmetes arcú-testű színészeket!!! Hangulatában mindenképpen hidegrázós középkort idézett az egész, még a szerző, Umberto Eco is elismerte a hatást/
Aztán a térkép egyik foltja lett Melk. Mindig láttuk az apátságot, megállapítva, hogy “majd egyszer, ha sok időnk lesz, megállunk itt.”
Ez volt nekem eddig Melk. Film és térkép.
És amit eddig csak elsuhanni láttam magunk mellett, most testközelivé vált! 10 perc kitérő az egész, aztán az ember elgondolkodik: eddig vajon miért nem vettem erre az irányt? 
A melki apátság még a barátságtalan, esős időben is pompázatosnak látszott. Ez most nem a “napsütötte Ausztria” napja, de mindenképpen meghatározó.
Christian Slater Adso-arca jutott eszembe, ahogyan szaladtam az apátság felé az esőben. Kevés időm volt, a család az autóban várt… Az eső miatt a fényképezéssel is sietnem kellett, ernyő ugyanis nem volt nálam. Az orrom után mentem-szaladtam, bár bevallom, a sok turista is segítségemre volt: követtem őket, és bíztam abban, hogy belépődíjat nem kell fizetnem. Nem csak az ernyő hiányzott a kezemből, hanem a pénz is… Jellemző rám, hogy előbb szaladok, aztán gondolom végig az ügyet, a magam naivitásával.
A kis parkot meglátva elámultam.
Milyen szépséges, zöld és szimmetrikus!!! Nem olyan monumentális, inkább barátságos. Christian Slater arcát felváltotta a fejemben a firenzei Bobóli-kert, amit 2 hónappal ezelőtt láttam. / https://napsutotteitalia.cafeblog.hu / Nekem a melki apátság parkja varázslatosabbnak tűnt, mint a világhírű firenzei park.
Az apátság pedig “aranyos”, abban az értelemben, mintha minden aranyból lett volna ott.
Megállunk, ígérem
2008 szeptember 11. | Szerző: panyopanni
Egyszer valaki azt mondta, Ausztriát élvezni valamelyest öregnek kell lenni. Mert a fenséges hegyek nem éppen a fiatalok kalandvágyához illenek.
Nem értek egyet. Számomra nem kérdés, hogy Ausztria hívogat bennünket legközelebb is. Mi eleget teszünk a meghívásnak, abban egészen bizonyos vagyok. Hegyek, tavak, virágok integetnek nekünk, ahogyan suhanunk el az autópályán. A melki apátság gyönyörű épületegyüttese például felsóhajt: már megint nem álltok meg, hogy megnézzetek? Megállunk, ígérem.
Sankt Ulrich am Pillersee
2008 szeptember 3. | Szerző: panyopanni
A következő napon délelőtt a faluban maradtunk; bicikliztünk egy kicsit a tó körül. Gyönyörűen sütött a nap.
A tó körüli kis gyalogúton szembetalálkoztunk egy tehéncsordával, T. nagy örömére az állatok nem húzódtak le, így testközelből is megcsodálhattuk őket. Kicsivel arrébb néhány embert láttunk a tóparton strandolni, egy-két vállalkozó szellemű turista meg is mártózott a vízben. Mi erre nem vállalkoztunk volna. A mi 25-26 fokos Balatonhoz szokott testünknek azért hideg lett volna a 19 fokos alpesi víz…
A játszótér közvetlenül a tó partján hívogatta a gyerekeket. Egyetlen hibája az volt, hogy semmi árnyék nem védte a játszadozókat. Szinte elviselhetetlenül tűzött a nap, és mivel éppen a delet harangozták, némi hintázás után az árnyékos padokra ültünk le, kissé távolabb a játszótértől.
Lassan, ráérősen telt a nap, semmi különös nem történt, nem róttuk a kilométereket.Aznap csak pihentünk. Kivételesen passzív pihenés volt.
Tirol – Kitzbühel
2008 szeptember 3. | Szerző: panyopanni
Kitzbühel egy újabb tiroli gyöngyszem.
2-3 órát töltöttünk ott, sétáltunk az óvárosban, majd meglátogattunk egy népszerű és nyüzsgő játszóteret. Láttunk lovaskocsikat, hegyi vasutat, gyönyörű kis utcácskákat,
régi hangulatot idéző falakat, kedves terecskéket, színes, virágokkal tarkított házakat, balkonokat.
Az egyik utcában /véletlenül éppen egy üzlet előtt/ megálltunk, elővettük a térképünket és tanácstalanul nézegettük, vajon merre induljunk tovább. Az üzletből kilépett egy középkorú, roppant kedves hölgy, megkérdezte, segíthet-e. Igen, igényt tartottunk rá. Elmondta, merre van a központ, és a játszótér. Sőt adott egy nagy, leporelló-szerű Kitzbühel térképet is, és kellemes időtöltést kívánt. Jól beszélt angolul, így viszonylag sokat kommunikálhattunk. Kérdezte, hogy először vagyunk-e Ausztriában. Mikor megtudta, hogy nem először járunk ott és magyarok vagyunk, lelkendezni kezdett, elmondta, hogy bár ő még nem járt Budapesten, a szülei nagyon szeretik, minden évben meglátogatják fővárosunkat. Linzben élő nővére is szereti Magyarországot, a magyarokat. Én is beszéltem neki Budapestről, itt most nem a parkolási nehézségekről, az állandó dugókról, a Nyugatinál nyüzsgő hajléktalanokról volt szó, hanem egy kis „országimázs-építésről”. Amit tudtam, megtettem Budapest érdekében, még ha az nem is volt sok.
Még korábban találkoztunk magyarokkal odakint Tirolban. Egy idősödő magyar házaspár beszélgetésére lettünk figyelmesek a fieberbrunni strandon, éppen Cseh Laci ezüstérméről beszéltek. Nekem jólesett magyar szót hallanom egy eldugott kis osztrák faluban, a hölgy viszont kifejtette: nem szereti, ha lépten-nyomon magyarokba botlik külföldön. Ezt meg tudom érteni, még akkor is, ha én nem így gondolom. Neki nem tetszett sem Fieberbrunn, sem a Pillersee, sem Salzburg. Másfél percet beszélgettünk összességében, illetve inkább ő beszélt: ez idő alatt megtudtam, hogy mi az, amit NEM szeret. Kicsit sajnáltam őt, hogy ebben a gyönyörű környezetben sem látja a szépséget.
Sokkal kellemesebb volt az osztrák ruhaüzletbeli hölggyel beszélgetni…
Ez most nem csak Tirol…
2008 szeptember 2. | Szerző: panyopanni
Nekem Ausztriában a tavak tetszenek a legjobban. L-nek meg a hegyek. Szerencse, hogy ezek gyakran együtt vannak!
Korábban jártunk a Mondsee-nél, a Wolfgangsee-nél, a Hallstattersee-nél, a Turnersee-nél, a Klopeinersee-nél. A hegyek sem maradhattak el: Dachsteint is közelről láttuk még 2003-ban.
Most a Zellersee is csatlakozott a sorhoz! A hegyeket pedig maga a Grossglockner-útszakasz képviselte.
Tirolból még délelőtt átautóztunk Salzburgerlandba. Zell am See 40 kilométerre volt a szállásunktól, természetesnek vettük, hogy meg kell néznünk. És nem csalódtunk!
Megérkezés után szinte az első, amit megpillantottunk, egy játszótér volt,
mögötte a tóval. T. azonnal beült a hintába, nézegette a nyüzsgő gyerekeket, mosolygott, örült, én pedig arra gondoltam: igen, ez az, ilyesmi lehet a boldogság!!! Az ember csodálatos környezetben időzik a Férjével és a kislányával, mosolygó arcok tekintenek rá vissza… Valami ilyesmi.
Maga a város pici, a tó mentén sétáltuk körbe.
A Grand Hotel már messziről tündöklik:
egy kis félszigeten fekszik, egészen benyúlik a tóba, 3 oldalról víz veszi körül. Ez a legimpozánsabb épület a környéken.
Visszafelé vettünk szendvicseket, T. is ebédelt, aztán tovább indultunk. L. nagy vágya látszott megvalósulni: nekivágtunk a hegyeknek. No, persze nem gyalog, hanem autóval, de hát ez is valami!
Ausztria legmagasabban haladó útját készültünk megnézni, ez pedig némi izgalommal töltött el bennünket. T. persze nem érezte át annyira a pillanat gyönyörűségét, de sebaj.
Délnek mentünk, majd elértük Ferleitent. Itt hatalmas parkolót pillantottunk meg, de volt itt gyerekpark, étterem, információs központ is. No, meg egy fizetőkapu.
A hegyek viszont már itt hívogattak, így nem törődve a 28 eurós útdíjjal, tovább indultunk. Kis kellemetlenség ért bennünket: a fizetőkapunál ülő úriember 5 euróval vágott át minket, de hát így jár az ember, ha nem számolja meg tételesen a visszajárót… A fizetőkapu meg amúgy is faramuci dolog: áll a sor mögöttünk, felnyílik a sorompó, hát menni kell, sietni. Az euró pedig még idegen a szememnek, nem vettem észre a hiányt.
Szóval némi bosszankodás után elindultunk felfelé a szerpentinen. Egymást érte a sok kanyar, néhol hajtűkanyar. A távolban egy hegyi vízesés rajzolódott ki,
ezt végig láttuk, persze egyre nagyobb magasságokból nézhettük. A Renault egész jól bírta az utat, ahhoz képest, hogy nem hegyi terepre tervezték, megoldotta a rá bízott feladatot.
Nem mentünk végig az úton, arra sajnos nem volt időnk. A Fucher Törl-ig autóztunk, az ottani pihenőnél ki is szálltunk, hogy sétáljunk egyet. Nem mondom: az időjárás elég zord odafent. 8-10 fokkal biztosan hűvösebb volt, és a szél is irdatlanul fújt. Hiába, ez itt 2571 méter magasság már!
Hűvös idő ide vagy oda, a látvány mindenért kárpótolt. Olyan volt, mintha poszteren mutatták volna be nekünk a környék csúcsait. A fénykép is mesterkéltnek tűnik, pedig nem az. Gyönyörű volt az egész.
Tirol – és Kufstein
2008 augusztus 31. | Szerző: panyopanni
Kufstein városának nevét 10.-es korom óta ismerem, akkor tanultunk róla magyar órán. Neve csak egy adat volt a sok közül: itt raboskodott többek között Kazinczy Ferenc. Néhány éve a mohácsi síknál állva “igaziból” éltem át a történelmet, ahogyan Kufstein is másmilyen képet kapott a fejemben. Több lett egy adatnál: élmény lett.
Már messziről láttuk az erődöt;
még mielőtt leparkoltunk volna, tudtuk, merre kell indulnunk. 
A város szinte bármelyik utcájából láttuk a tömzsi tornyokat, így azonnal rátaláltunk a Császártoronyra is. Annak idején a Habsburg Birodalom fontos börtöne volt, számos esetben magyarok is kerültek ide.
Megérdeklődtem, hogyan lehet feljutni babakocsival, a lépcsőzést inkább kihagytuk volna… Természetesen van lift, hangzott a válasz, ez pedig jelentősen megkönnyítette a dolgunkat.
A budai várban is működik ilyen, és milyen hasznos tud lenni!!
Felmentünk hát lifttel a Császártoronyhoz, ott pedig csigalépcsők vezettek az egykori börtöncellákhoz. Amíg L. fellépcsőzött, mi T-vel vártunk rá némi kekszet rágcsálva. Aztán fordítva.
Néhány fényképező turista nézelődött fent, köztük én is.
Kazinczy cellájában elidőztem 2 percet.
Kinéztem a pici rácsos ablakon a szemközti hegyoldalra és arra gondoltam, ezt láthatta Kazinczy is. Csak akkoriban még kevesebb ház állhatott rajta. Szeretem az ilyen pillanatokat: ott és úgy lenni, amikor a történelmi-irodalmi hősök… “Csak” az idősík más.
A torony történelmi börtönhangulata után hamar visszacsöppentem a jelenbe. Elfogyott a babavíz, ezért lesiettünk a lépcső aljánál lévő étterembe. Kaptunk egy pohár vizet, fizetnünk sem kellett érte. T. nagyon jól érezte magát, nem is akart visszaülni a babakocsiba. Fülledt meleg volt, ezért siettünk árnyékot keresni. Városszerte nagy transzparensek hirdették, hogy mikor is játsszák a Die Csardasfürstien-t, kíváncsi lennék, milyen ez az operett német nyelven.
Az erőd lábánál végigsétáltunk egy hangulatos-árnyékos kis utcácskán,
majd pedig fagyiztunk egyet. A sétálóutca tele volt olasz turistákkal, leginkább olasz szót hallottunk.
Tetszettek a színes házak, a virágokkal borított erkélyek. Olyan volt itt, mint mindenütt Ausztriában. Kedves.
Tirol – Waidring és Fieberbrunn
2008 augusztus 26. | Szerző: panyopanni
Általában olyan helyre utazunk nyaralni, ami nekünk kedves. Mint mindenki más. Amit már ismerünk, vagy szeretnénk megismerni, aminek vonz a szellemisége, a hangulata, a kultúrája. Így vagyunk mi Ausztriával is. Kedves nekünk. Ezért lelkesen írok róla.
Első napunkon átautóztunk Waidringba.
Ez a kis falu testesíti meg mindazt, amit korábban Tirolról képzeltem. A völgyben fekszik, körülötte a nyugalmat árasztó hegyek, az út kanyarog, a házak barátságosak, virágosak… Egységes a kép, nincsenek oda nem illő részletek.
A ’70-es években a falu elnyerte a “legszebb tiroli település” díját. 
Hozzá sem kell tennem, hogy nem érdemtelenül. Leparkoltuk a kocsit, és útra keltünk a faluban: T. üldögélt a babakocsiban, mi pedig rácsodálkoztunk a körülöttünk lévő kis falura.
A helyi játszótéren időztünk egy órácskát. Ez nem is igazán játszótér volt, hanem a waidringi óvóda kertje. Ausztriában gyakori, hogy nyaranta nyitva hagyják az amúgy szabadságon lévő óvódák játszótereit: bárki bemehet és jól érezheti magát. Hát, mi ott Waidringban sokat játszottunk, majd egy padon ülve megeszegettük az itthonról hozott elemózsiát. Aztán visszaindultunk a szállásra, hogy T. aludjon egyet.
A délelőtti kirándulás és a déli szieszta után strandolni indultunk.
Sankt Ulrich am Pillersee-től néhány kilométerre pompázik Fieberbrunn. Kicsi strandja is van,
igazán hangulatos környezetben: a medencéktől néhány lépésnyire, közvetlenül a kerítés mellett, domboldal húzódik, itt pedig minden délután birkák legeltek. T. nagy örömére. Amikor megszólalt a vezérbárány nyakában a csengettyű, a gyerek azonnal indult a kerítéshez, hogy közelebbről is szemügyre vegye a legelésző állatokat. Aztán persze jöhetett a fürdés: egy órán keresztül ki sem jöttünk a medencéből!
Este az apartmanban már csak vacsoráztunk, melegszendvicset készítettünk, és bedőltünk az ágyba. T. remekül aludt, sokszor ő maga kezdeményezte az ágyba fekvést /itthon ilyen nem fordul elő sosem/.
.
Tiroli tájakon
2008 augusztus 24. | Szerző: panyopanni
Már régóta terveztük, hogy újra megcsodáljuk Ausztriát. Az elmúlt öt évben három nyáron is megfordultunk ott: egyszer a Salzkammergutban, nem mellesleg ez a nászútunk is volt egyben. Aztán pedig Karintiában, a Turnersee mellett töltöttünk pár napot, amikor is a jesolói hőség elől hazafelé tartva a kellemes osztrák hegyekbe menekültünk.
Én idén mindenképpen Tirolt akartam látni, a család pedig rám bízta a szervezést. L. rábólintott az útitervre, elkészítette a költségvetést és tulajdonképpen már indultunk is. T. 16 hónapos múlt, kiismertük a napirendjét, és bíztunk abban, hogy jól bírja az utat.
Szerencsénkre így is lett.
Az utazás előtti 2-3 napot azzal töltöttem, hogy felkészültem: mostam, vasaltam, beszereztem talán mindent, ami szükséges lehet… Pénteken délután becsomagoltam, L. pedig bepakolt mindent az autóba: babakocsi, hűtőláda, ásványvizek, fél karton tej, 2 nagy táska tele ruhákkal /rossz időt jósoltak, ez kissé növelte a ruhák térfogatát/, T. utazóágyacskája, biciklisülése, a Boribon-sorozat… miegyéb. Reggelre már csak a 2 bicikli tetőcsomagtartóra szerelése maradt.
Szombaton 5-kor keltünk, L. sietett le a garázsba, hogy elrendezze a bringák ügyét. Én fél 6-kor keltettem a gyereket, fél óra múlva minden rendben is volt.
Reggel 6-kor indultunk; majd’ fél liter tejeskávét öntöttem magamba, hogy tisztességgel-nyitott szemmel bírjam a vezetést.
Tatabánya és Győr között volt egy kellemetlen epizódunk: T. rettentően sírt az autóban, aztán álomba szenderült és minden rendben alakult.
Bekészítettük neki a hátsó ülésre a kispárnáját, és Zdenek Miler örökzöldjét, a Kisvakond sorozat egyik tagját, így amikor ébredt, minden próbált a megszokotthoz hasonlítani… Ettől függetlenül többször is megálltunk pihenni, enni, szaladni egyet, ezek a „szertartások” hozzátartoznak az utazásainkhoz.
Délután 3 órakor, 9 órányi autózás után érkeztünk meg Sankt Ulrich am Pillersee-be, egy kis hegyi faluba, a Pillersee partjához. Itt foglaltunk le apartmant, olyat, ahol T-nek külön kis szobácskája lehetett, és ahol kicsit visszavonulhatunk a megszokott világtól.
Egyszerűen csodálatos volt az egész: 
a kis tavacska a falu szélén, a rengeteg virág, a harapni-friss levegő, a hegyekből áradó isteni nyugalom…
Hallstatt
2008 szeptember 23. | Szerző: panyopanni
Nem árulok el nagy titkot, hogy sok kedvencem van Ausztriában, és általában véve tetszik, amit ott látok. Ha mégis választanom kell az eddig látott ausztriai csodák közül, minden gondolkodás nélkül Hallstattot választom.
Ici-pici kisváros a Hallstattersee partján, a hegyoldalban, szorosan egymásra épített házakkal, szűk kis utcákkal, és az “Ausztria legszebb kisvárosi főtere”
címet elnyert pici térrel. A főtér egyik jellegzetessége az a ház, amelynek falába egy körtefa ékelődött be. Sehol másutt nem láttam ilyet. A városban nincs hely sem terjeszkedni, sem építkezni, a lakosság száma évek óta 1000 fő körül mozog.
Először azért mentünk oda, mert csupa szépet írt róla az útikönyv. Másodszor pedig azért, mert egyetértettünk mindazzal, amit olvastunk és meg akartuk nézni még egyszer. Hogy újra lássuk.
Felmentünk a világ legrégebbi sóbányájába, magunkra öltöttük a “bányaruhát”, figyeltük az idegenvezetést, sajnos nem sokat értettünk belőle. Még mindig nem tanultunk meg németül.
Sétáltunk a templomkertben, bár ezt jobb lenne inkább idézőjelbe tennem.
Annyira kevés a szabad terület Hallstattban, hogy igazi temetőjük sincsen. A templom egyik kis kápolnájában vannak a korábban elhunytak földi maradványai, egészen szokatlan módon: a polcokon. Helyszűke miatt így tudták megoldani a “temetést”. Megvallom, hogy ebbe a kis “csontterembe” én magam nem mentem be, kicsit horrorisztikusnak és morbidnak tartom a temetésnek ezt a fajtáját. Tökéletesen letisztogatott koponyákra írt nevek, születési-halálozási évszámok… Nekem ez túlságosan félelmetes.
Oldal ajánlása emailben
X